2011. május 18-án, szerdán Szederkényi Júlia: Barlang című filmjével találkozhatnak az érdeklődők.
Figyelmi gyakorlatok 2009-ben, Európa közepén, Északkelet-Magyarországon. Szederkényi Júlia filmje a romák mindennapi életébe nyújt betekintést nem mindennapi, kevésbé megszokott módon.
Részlet Zalán Vince Film-mikrokozmosz című írásából (Filmvilág, 2011/01):
"Cigánygyereknek lenni Vakkelet-Magyarországon, Európa közepén.
A Filmszemlén bemutatott, azóta idehaza több alkalommal vetített, s októberben a neves jihlavai nemzetközi dokumentumfilmes találkozó versenyprogramjában bemutatott Barlang, Szederkényi Juli rendezése, jelentősen eltér a dokumentumfilm hazai és (amennyire én ismerhetem) nemzetközi tendenciáitól és egyúttal egy tudatos filmalkotó magatartás bizonyítékát ajánlja nekünk. Ha annyit mondanánk a filmről, hogy a cigánygyerekek nehéz sorsát mutatja be hazánkban, vagy ahogy címében olvashatjuk: „Vakkelet-Magyarországon, Európa közepén”, akkor jószerivel nem mondtunk volna róla semmit, talán csak amúgy bulvárosan megjelöljük vele a film témáját, (amely témával egyébként a magyar dokumentumfilmesek sűrűn foglalkoznak, Kőszegi Edittől Litauszki Jánosig, Gulyás Jánostól Szobolits Béláig, és sokáig sorolhatnám még a rendezők neveit). A Barlang ugyanis nem egy jól begyakorolt szerkezettel elkészített, leíró jellegű, társadalomkritikai film, amelyben megmutatják nekünk a cigánygyerekek sanyarú helyzetét a mindennapokban, esetleg el is beszélgetnek velük, talán még utalás is történik a felelősökre, de a többségi társadalom nemtörődömségére mindenképp. Nem. Szederkényi filmje ugyanis – miközben magában foglalja e filmek erényeit is – minőségileg különbözik ezektől az egyébként hasznos filmektől. Hogy miben rejlik ez a minőségi különbség? Magyarázatomhoz segítségül hívom Szederkényi egy korábbi filmjét, a Weöres Sándor verse nyomán forgatott Bóbitát. Ebben a filmben, amelynek rendezői megformálásában egyszerre fedezhetjük föl a húszas évek avantgárdjának örökösét, s szoros, költői rokonságát Huszárik Zoltán Capricciójával, a vers-szöveg csupán csak része a filmes alapanyagnak. Mint ahogy fontos eleme a tarka gyermekraj játéka, a sajátjukként megélt játék. Meg persze „szereplője” a táj is, a természet, mely otthona a gyermeki létezésnek. Szederkényi jól átgondolt, mégis kiszámíthatatlannak tetsző asszociációs vágásaival, képillesztéseivel a természet olyan régióiba csábít bennünket, amelyre nem is számítottunk: a születés és a halál, az összetartozás, az egyesülés és elválás szakadatlan körforgásába. Ugyanakkor mindvégig a gyermekek nyelvén szól hozzánk: egynek, egységesnek tekintve a világot, amelyben a létezés, a létezés öröme a legfőbb jó. Ez a meggyőződés árad a filmből, ez a sugallata. Nos, akár a Bóbitában, a Barlangban is – amelynek, felteszem, nem véletlenül, ugyancsak gyermekek a „főszereplői”! –különös lét-állapot fogalmazódik meg, jóllehet a rendezés ebben a filmben más úton, másféle eszközökkel jut el idáig. A Barlang rendezőnője időben visszaereszkedik a dokumentumfilm objektivitásra törekvő korszakához. Meggondolatlanul azt is mondhatnám: Szederkényi éppúgy, mint annak idején Warhol, egy helyre elhelyezte a kamerát, s aztán hagyta automatikusan működni. A különbség csak annyi, hogy nem egy amerikai nagyvárosban tette ezt, hanem egy BAZ-megyei falu szobaszegletében. Kinek, milyen kártyát oszt a sors. A gesztus nagyon hasonlónak látszik. Meg talán az objektivitás kinyilvánítására tett szándék. Mert végül milyen is Szederkényi Juli kamerája? Követi az eseményeket? Nyilvánvalóan nem. Meglesi a történéseket? Nyilvánvalóan nem. Jelenléte ugyanakkor kétségbevonhatatlan. Időnként el-elmozdul, ritkábban fordul is egy keveset. Jelenléte nem irritáló. Tárgyias, („objektív”?) viszonyban van környezetével. Nem tesz se pozitív, se negatív előjelű mozdulatot. Rögzít. Mindent. Kíméletlenül. Tudja a dolgát. Vár. Vár türelemmel. Vár és vár. Vetetlen ágyon, egymásba gubancolódott lepedők és paplanok halmai közt egy gyermek kiskutyával játszadozik, gondtalanul és cél nélkül, anélkül, hogy a jelenetnek „kifutását” tapasztalnánk, és így tovább, a példák sokaságát a végtelenségig sorolhatnánk. S ami nagyon fontos: nem tesz ki hangsúlyokat. Mindent egyenrangúnak tekint. Kölcsönvéve Mészöly Miklós A „tettenérés” dialektikája című tanulmányának egyik megállapítását: a kamera: „a vant hitelesíti az epikussal szemben” . S ez Szederkényi Juli filmjének egyik legértékesebb mozzanata s ez ad egyben rangot szellemi minőségének. Mert ennek következménye, hogy filmjében nem egyszerűen a valóság mutatkozik meg, hanem maga a lét, pontosabban: ahogyan a lét folyamatában létezik Ami a különböző szekvenciákban elénk tárul, az nemcsak konkrétum, az maga az egzisztencia. Ezért van, hogy a Barlang sokkal, de sokkal több, mint szociológia, több mint társadalomkritika, jóllehet mindkettőt magában rejti. Más nézőpontból s kicsit másképpen fogalmazva: „A nem irányított, folyamatos kép – írja tanulmányában Mészöly –, a történő valóság puszta látványa semlegesíti az időt”. Vajon nem ez történik a Barlangban? S ez a semlegesítő hatás mily hihetetlen egyszerűséggel talál társra a kamera tanúsította tartós figyelemmel, amely megsemmisíti az időhatárokat. Talán profán itt a hivatkozás: Pilinszky egy helyütt azt írja, hogy a szerelem nem más, mint a belső figyelem tartóssá válása. Ehhez hasonló belső figyelem jellemzi Szederkényi kameráját, melynek mozdíthatatlanságból származó ereje mutatja meg az emberi lét mibenlétét egy borsodi cigánysoron."
A teljes cikket itt olvashatják.
A film a 2010. évi Magyar Filmszemle dokumentumfilmes kategória elismerő oklevelében részesült.
A film utáni beszélgetés vendégei:
Szederkényi Júlia rendező,
Havas Gábor szociológus
2011. május 18. szerda, 17.30
Barlang, 80 perc (rendezte Szederkényi Júlia)
Helyszín:
MTA Kémiai Kutatóközpont
1025 Budapest, Pusztaszeri út 59-67.
4. épület 2. emeleti tanácsterem
(A 91-es és 291-es busz Cimbalom u. / Pusztaszeri út megállónál.)A rendezvény ingyenes, minden érdeklődőt szeretettel várunk!
